|
tudod.......mostanában sokszor gondolok arra,
hogy az úton menni kell,
akár csukott szemmel, csukott füllel is,
de nem körülnézni,
nem figyelni a szemeket, ki mit szól hozzá.
Oda kell lépni, ahova az ember úgy érzi,
lépnie kell.
Mert a taps is, a füttyögés is megzavarja az embert,
és akkor zavarában, vagy hiuságában eltéveszti a célt.
A saját célját.
Mert a taps is, a füttyögés is tereli az embert oda,
ahol a megfelelni akarás van.
De az életnek nem szabad megengedni,
hogy produkcióvá silányuljon.
Nem szabad, hogy mások mondják meg,
az merre induljon, kit válasszon,
ki való hozzá, kit illik szeretnie.
Mi lesz jó neki.
Nem szabad hallani se a füttyöt, se a tapsot,
ha az ember el akarja érni a célt,
ami neki van kijelölve.
És megmagyarázni se kell azt, hogy miért úgy,
miért arra.
Mert aki magyarázkodás nélkül nem érti,
az soha nem fogja megérteni.
Az csak azt hallja, amit hallani szeretne.
 |
Nézd ,megállt felettünk a Nap
megfagytak a sugarak
a sors itt vesztegel velünk
ez a pillanat olyan
amilyet szeretünk
nézd!
megállt alattunk a Föld
az izzó mag kihűlt
elcsitultak most a tengerek
ebben a pillanatban
érintetted meg a kezemet
nézd!
megállt köröttünk az Idő
a spirál ponttá lett
a mulandóság nem pusztít tovább
írni kezdtük most
az Ember-könyvének új oldalát
 |
Ezt olvasd el !!!!!!!
Volt egyszer egy madár. Két tökéletes szárnnyal és gyönyörű, fénylő színes tollakkal áldotta meg a sors. Az olyan állat, amely szabadon repülhet az égen, boldoggá teszi azt is, aki nézi.
Egy napon megpillantotta ezt a madarat egy nő és beleszeretett. Az ámulattól tátott szájjal figyelte a repülését, a szíve hevesebben vert, a szeme szerelmesen csillogott. Egyszer megkérte, hogy hadd repüljön vele, és átszelték az egész égboltot, teljes harmóniában. A nő csodálta, tisztelte, rajongva szerette a madarat.
DE egy napon arra gondolt: mi lesz, ha a madár egyszer majd távolabbi hegyeket is meg akar ismerni ? És megijedt.
Félt, hogy más madárral nem fogja ugyanezt érezni. És irigykedett, irigyelte a madarat, amiért tud repülni.
És egyedül érezte magát.
És azt gondolta: \"Csapdát állítok neki. Ha megint jön, többé nem repülhet el tőlem.\"
A madár szintén szerelmes volt belé, és másnap megjelent, ahogy szokott, de beleesett a csapdába és fogoly lett.
A nő kalitkába zárta, és egész nap nézte. Most már mindig vele volt szenvedélyének tárgya, és mutogathatta a barátnőinek, akik azt mondták: \"-Neked aztán mindened megvan\" De szép lassan különös átalakuláson ment át: most hogy teljesen övé volt a madár, és nem kellett állandóan meghódítania, kezdte elveszíteni a lelkesedését. Mivel a madár nem repülhetett, nem tudta kifejezni létének értelmét és lassan elhervadt, elveszítette tollai ragyogását és megcsúnyult. A nőt már nem érdekelte többé, s csak annyira törődött vele, hogy enni adjon neki és tisztán tartsa a kalitkáját.
Egyik nap elpusztult a madár. A nőt elfogta a bánat, és éjjel-nappal rá gondolt. DE nem a kalitkára emlékezett, hanem arra a napra, amikor először meglátta boldogan repülni a felhők között.
Ha elgondolkodna, rájönne, hogy ami annak idején rabul ejtette a szívét, az éppen a madár szabadsága volt, szárnyainak dinamikus mozgása és nem a külseje.
A madár nélkül az ő élete is elveszítette az értelmét és a halál hamarosan bekopogtatott hozzá. \"-Miért jöttél?\" - kérdezte a halált.
\"-Hogy újra együtt repülhess a madaraddal\" ? felelte a halál. \"-Ha hagytad volna, hogy mindig elrepüljön és visszajöjjön hozzád, csak még jobban szeretted volna és csodáltad volna, most viszont még ahhoz is rám van szükséged, hogy újra találkozhass vele.\"
(Coelho?)
 |
Jön... elmegy... többé nem látod soha.
Szobádba száll, mint csillogó madár...
s ha nem csukod be jól az ablakot,
huss, odafönn a kék magosba jár.
Úgy csillan meg, mint napfelköltekor
a réten villogó gyémántszemek...
s ha meg nem látod, percek múlva már
fűszálakon csak fájó könny remeg.
És neked már csak fájó könny marad
befátyolozni vétkes, vak szemed.
Nem adtad akkor... most már nincs kinek.
Nem tetted akkor... most már nem lehet.
 |
Nálatok-- mondta a kisherceg--az emberek egyetlen kertben ötezer rózsát nevelnek.
Mégsem találják meg amit keresnek.
Nem találják meg--mondtam.
Pedig egyetlen rózsában vagy egy korty vizben megtalálhatnák.......
Minden bizonnyal----feleltem.....
Csak hogy a szem vak---tette hozzá a kisherceg
A szívünkkel kell keresni!  |
Szeretni úgy kell , hogy vannak rá ketten
Szeretni úgy kell , hogy megpróbáld szebben,
Szeretni úgy kell , hogy ő sem csak ott van,
Szeretni úgy kell , hogy szeresd őt jobban.
Csináld jól , akard jobban
Szeretsd őt , ahogy van.
Akard jól , csináld jobban,
Szeretsd őt ahogy van.
Szeretni hogy kell
elmondták sokszor
szeretni oktat a költő, és a doktor
Szeretni hogy kell , még nem jött rá senki
Szeretni, szeretni kell és más semmi!!!
 |
Kiírlak magamból, meggyógyulok.
Állok melletted, ahogyan máskor más mellett nem, és annyira szeretnélek szeretni, nem is tudod, nem is tudom, érzem, érzem. Most úgy teszel, mintha, azután mégsem, és én nem nézek rád, közömbös leszek, mostantól az akarok lenni és nem akarok a szádhoz érni, mint régen, mint tegnap. Mint egy perce még. Megérint, hogy itt vagy és úgy teszek, mintha másvalaki volnál és én se én, hanem az a másik lennék, aki nincs itt, akit nem érdekelsz. Már nem akarom megsimogatni a fejed, megnyugtatón és forrón és kinevethetően és banálisan. Nem akarom a szemedet nézni, amíg könnybe lábadok, nem akarlak megcsókolni és nem akarom, hogy megcsókolj. De mosolygok is rád, és nem kerüllek el, szóba elegyedünk, beszéljük ostobán a semmit. Hétköznapi leszek veled. Nem vagyunk ünnep többé, kár, hogy egyetlen percre se voltunk. Nehéz a szívem, de majd ha akarom, nem fáj. Nevetek magamon, új-kamaszként: mindegy, ugye mindegy. Gondolsz-e bármire, ha látsz, ha látlak, mit gondolsz? Jó így? Így jó most? Már nem akarlak meghódítani, álmomban látott kép vagy, és én nem kereslek ébren, majd ha tudlak, nem kereslek. Nem kívánlak és nem akarok a testedhez érni, mohó markolással és cirógatással. Tévedés, hogy megszerettelek, nem megszerezni, nem birtokolni akarlak, nem, nem, inkább a semmi. A halálos közömbösség. A csend, mint sikoly. Így akartad, akarjuk akkor így. Meggyógyulok. Kiírlak. Magamból.
Csak rám ne nézz."
(Kovács Ákos: Közömbös gyógyító ének)
Halkan belibbensz éjjel a szobámba, megérinted meztelen testem minden részét, hirtelen megtalálod a legizgatóbb pontot és elkezdesz szívni...te aljas szúnyog!
* * *
Akarod velem? Na gyere! Várj, mindjárt beleülök! Lökd egészen! Oh! Gyorsabban! Most jó! Teljesen szédülök! Huhhhh!
Mikor hintázunk újra?
* * *
Hiányod mindig megvisel, nélküled lenni szörnyű érzés, percekig csak azon gondolkodom, hogy ki vitte el a WC-papírt!
* * *
Tegnap éjjel kétségbeesve kerestelek! A csupasz testemen akartalak érezni! Aztán nélküled kellett elaludnom! Hol voltál te hülye, te hülye PIZSAMA!!??
|
amit még te sem?
Mondd, meddig tűröd
azt, hogy olvasom,
mit ír a ránc
tűnődő arcodon,
hogy szótlanságod
értem, hallgatom?
Tanulod-e mi az,
amitől félek,
hol nyitott ajtót
testemen a lélek,
mit mondanék,
amikor nem beszélek?
Végül csak annyit:
vigyázol-e rám,
ha nem jut már
eszembe a szezám,
leszel-e testvérem,
anyám, apám?
Tudod-e, amit én
nem tudhatok,
amiről holdtöltekor
álmodok,
emlékszel-e, ha
el vagyok feledve,
s velem vagy-e,
amikor nem vagyok?
Álmomban, egyszer,
súgva-settenkedve
eljössz-e velem
sétálni a csendbe,
és engeded-e majd,
ha megfagyok,
hogy eltemessenek
a tenyeredbe?....
 |
Bármiről álmodsz.. vagy megtehetsz, vágj bele. A merészség géniusz, erő és varázslat van benne...
 |
Miért ilyen fájdalmas a szerelem?
Valaki mondja meg ezt nekem!
Miért nem lehet az enyém, az akit szeretek?
Miért kéri, hogy mást szeressek?
Talán nem hiszi el, hogy csak érte élek?!
És fél attól, hogy túl sokat kérek?
Miért nem lehet könnyek nélkül feledni?
S aki megérdemli, csak azt szeretni?
|
Lehetek melletted
elhasznált durva
Te nem mondod soha
hogy vétkezel
Azt súgod:" Szép vagy " !
ha nincs rajtam ruha
hiszem is
Hiszen Te nem létezel!
Lehetek nyers
és lehetek romlott
Mocskos szájú
nem szégyenkezel
Nem számit mennyire csillog
vagy kopott a két szemem
Hiszen Te nem létezel!
Hajnalok múlnak
és évszakok tünnek
Csalfa vagyok
S Te nem kérdezel
nem is kell kérdezz
Hisz maradok hűnek álmaimhoz
csak ott érlek el!
|
 Ha a bánat könnycseppje ért hozzád
Ne félj ám, csak nézz az égre fel!
Ott láss Kedves szivárványcsodát
S szívj magadba egy mély lélegzetet!
Virágléptű táncod nyomában
Kivirít a rét, hív a madárdal... |
Egyszer volt, hol nem volt,
Soha nem volt még
Olyan keserű a méz, édes a bánat.
Várj reám s megjövök hogyha vársz nagyon
Legyen mindig igazad és puha az ágyad.
Mért keresed a szót, ha nem akarod
Kimondani, ha félsz,
Mért keresed a szót, ha nem akarod
Ne add fel a reményt!
Nagy baj van, baj van:
Hol a szívem,
Ha nincs itt, mi az ami fáj?
Nagy baj van, baj van:
Hol a szívem, hozd vissza kicsike madár!
Törjön minden álmomban szét,
Legyen szomorú a nap, ha újra felébred.
Felhők szárnyán repülök majd el,
De visszahoz a szél, hogyha kéred...
Mért keresed a szót, ha nem akarod
Kimondani, ha félsz,
Mért keresed a szót, ha nem akarod
Ne add fel a reményt!
Nagy baj van, baj van:
Hol a szívem,
Ha nincs itt, mi az ami fáj?
Nagy baj van, baj van:
Hol a szívem, hozd vissza kicsike madár!
Mért keresed a szót, ha nem akarod
Kimondani, ha félsz,
Mért keresed a szót, ha nem akarod
Ne add fel a reményt!
Nagy baj van, baj van:
Hol a szívem,
ha nincs itt, mi az ami fáj?
Nagy baj van, baj van:
Hol a szívem, hozd vissza kicsike madár!
Nagy baj van, baj van:
Hol a szívem,
mindig valahova száll!
Nagy baj van, baj van:
Hol a szívem, hozd vissza kicsike madár!
Nagy baj van, baj van
Hol a szívem!
Nagy baj van, baj van
Hol a szívem!
Nagy baj van, baj van
Hol a szívem!
|
Éjfél, csak egy hang sír a szélben,
És a Hold gyűrött arcán ül egy fáradt mosoly.
Itt a járdán egy sárgult levél haldoklik még,
És a szél fölöttünk zúg.
Emlék, ne hagyj magamra, várj még!
Ezt a félelmes holdfényt végre el kell, hogy űzd.
Régi órák, te boldog múlt, te rég volt remény.
Édes emlék kell, hogy élj.
Minden gázláng intő jel,
És titkot rejt minden árnyék.
Az égbolt sötét, de a felhők ködén
A fény most végre áttör.
Felgyúl, s porrá ég minden kétség,
Ezt a megváltó érzést ó de rég vártam én.
És az új nap, ha véget ér egy pillanat ként,
Új reményként visszatér.
Füsttől, ködtől szürke éj,
S te hűvös színtelen hajnal.
Egy gázláng néz, utószor sóhajt felém,
És az álomkép mind széthull.
Várj még! Ne légy te is csak emlék!
Ha csak magamban élnék érzem elvesznék én.
Kell, hogy itt légy, hogy megérints, hogy boldoggá tégy.
Kell, hogy érezz, kell, hogy élj
|
Hangod
hullámokat keltett a jég felszínén
rianás..
titkok mozdultak a mélyben..
Megdobbant a szív
Pillantásodra
karjaimban eonok álltak csatasorba
s lábaidhoz szelídültek
makrancos hétköznapjaim
Érintettél
Már mozdíthatatlan vagyok
üveghegy benne üvegszív dobog
Nélküled haszontalan
homokként peregnek perceim
megállíthatatlanul..
Eltévedt szerelem .. ha konokul
a valóságból sem tanul
mit tehet az ostoba elme
maradt erejét összeszedve szívoldalra áll..
|
Csókok gyűltek nagy halomban,
Lapát kéne, annyi van,
Ha majd egyszer erre jönnél,
Rád hinteném boldogan.
Ölelések itt maradtak
A karomban, drága kincs,
Ha majd egyszer Rád találok,
Neked adom, másom sincs.
Mosolyaim társra várnak,
Elhervadnak, öntözöm,
Ha majd egyszer nevetsz énrám,
Elolvad a közönyöm.
Nevetésem én se hallom,
Csengett egykor, régen volt,
Ha majd egyszer megtalálom,
Szétdobálom mindenhol
:)  |
Szemedben a csillagok
1. Ne azt kérdezd tőlem, melyik csillagjegyben,
Hogy melyik áldott évben, hogy hiszek-e a jelben,
Nem ez számít, higgy nekem.
2. Ne kérdezd meg rólam a jós varázsgömbjét,
Ne kutasd fel értem az álmaid mélyét,
Egész máshol keressél!
R. Szemedben égnek a csillagok,
Távolba nézel, de én itt vagyok.
Most engem ölelj át, ne az éjszakát,
Vedd észre végre már, hogy szeretlek és találj rám!
3. Tenyeremben nézed az élet vonalát,
Ahelyett, hogy végre megszorítanád,
S arcodat ráhajtanád.
:)  |
Nehéz megtalálni azt
Ki őszintém mondja az igazt
Kinek nincs hátsó szándéka
Vagy egyéb hasonló „játéka”
Nehéz megtalálni azt
Ki önzetlenül nyújt vigaszt
Ki tőled nem várja el
Hogy ezen túl csak rá figyelj
Nehéz megtalálni azt
ki ha kell melletted virraszt
Ki irántad nem ismer határokat
Félelmet, netán gátlásokat
Nehéz megtalálni azt
Ki a bajban sem virraszt
Ki ha valamit elrontott
Őszintén bevallja: megbotlott
Nehéz megtalálni
De ha megtalálod
Rájössz Ő az igaz barátod
|
Hegyvidéki kisvárosban
Élt, akiről szólok mostan,
Boldog volt a családjával
Domb alatti házacskában.
Kirándulni sokat jártak,
Vad erdőkön is sétáltak,
Kristályvizű patak felett
Nézték, amint a hold felkelt.
Aztán az aranyló napot,
Ahogy a mezőkre ragyog,
Felszippantja a harmatot,
Mit a hajnal bőven adott.
Vadalma savanyú sava,
Vadkörte, s édes szamóca,
Csipkebogyó, szeder, áfonya,
S minden erdei gomba,
Az erdők számtalan bokra,
Kökény, som és más bogyója
A turista tulajdona,
Megkóstolja, s vágyik oda.
Versenytrillázó madarak
Szállnak fenn az ég alatt,
Faoduban mókus gyerek
Éppen diót eszeget,
Harkály adja a dobszólót,
Medve hozzá az altatót,
Mint a hangversenyteremben,
Nagyzenekar az édenben.
Menni kell haza, ejh de kár!
Kezdődik az iskola már.
Erdőkbe én visszavágyom –
Kiált Kata – földi álom!
Kilenc éve gyorsan eltelt,
Szive szeretettel megtelt,
S ki fák közt nevelkedik,
Más ember, nem incselkedik
Ekkor Katát törés érte,
Anyja elvált, s apját kérte,
Nem engedte a hatalom,
Zokogott, sírt a kőfalon.
Istenem, ezt mért engeded,
Gyerektől apját elveszed?
Anyám nem törődik velem,
Nem fog szeretni senki sem.
S mint ahogyan megsejtette,
Erdő zöldjét nem nézhette
Szegény ember mostohája
Nem engedte iskolába.
Munkába zavarták a lányt,
Megvarrt egy nap többszáz ruhát,
Sorsa ellen daccal felelt:
Tanulni kell a pénz helyett.
Nagyon szép, csinos lett Kata,
Gesztenyebarna a haja,
Vénuszi lett az alkata,
Szeme zöld, mint erdőn a fa.
Tudta, sok fiúnak tetszik,
S Karácsonykor az egyik,
Kivel szemezett régóta
Lett végre az udvarlója
Eljövendő augusztusba’
Húzta már a lagzis banda,
Kata nagyon szerette őt,
Benne látta a jövendőt.
Az esküvő másodnapján
A nagyanyja így szólt hozzá durván:
„Menyecskének gyütt ű ide,
mindenkire mosson ki e’”
Amit tett, az nekik méreg,
Az is, ha a lámpa égett,
Nem értette idevaló
Könyvet venni mire való
Tibor szerette, s féltette,
Így szólt: „Menjünk albérletbe.”
A városba költöztek be,
Berendezkedtek izibe,
S mert jó lett háziasszonynak,
Áldását kapta a sorsnak:
Fia nemsoká megszületett,
A férje egész nap ünnepelt.
Később Tibor megváltozott,
Éjjelente mulatozott,
Barátokkal duhajkodott,
Katával csak orditozott.
Anyósa így fűtötte:
„Válj el tűle fiam, válj el,
Helyette hidd, néked más kell,
Gazdag leány is akad bőven,
Láthatási időd marad,
Bármikor hozhatod fiad,
Paraszt voltál neki eddig,
Csak tanulás kell néki mindig.”
Kata tűrt eleget,
S tiz év múlva elege lett:
„Azért éljek a világon,
Engem csak szenvedni lásson?
Nem, ezt tovább nem tűrhetem,
Összetöri az én szívem,
Egyedül is tudok élni,
Nem akarok többé félni!”
Menekült a rosszból rosszba,
Pedig elment más városba,
Füstös, zajos sikátorba,
Egy fekete labirint’ba
Szeme a távolba mélyedt,
Gondolata múltján révedt:
„Tűrtem oly’ sok éven át,
Őriztem a más családját.
Barátaim mind eltűntek,
Sziszegnek rám kígyónyelvek,
Magány kerít hatalmába,
Készülök a másvilágba.”
Vélte: örökre átkozott,
S végre mással találkozott,
Mint fényes égi csillagok,
Tekintetük úgy ragyogott.
Első látásra szerelem:
„Jöjj Kata és fogd a kezem,
Te leszel a feleségem,
Más, azt hiszem, nem kell nékem
Csak áruld el kérlek szépen,
Miért szomorú csillagszemed?
Gondolkozol – messze nézel,
Arcodon könnycsepp a fényjel.
„Szeretlek, ezt hidd el nekem,
de máshová húz a szívem,
hegyvidéki kis lakomba,
domb alatti házacskámba.
Nékem az ottani levegő
Oly’ tiszta, üde, éltető,
Hiányzik a fenyőillat,
S a fák, melyet gyentát sírnak.”
Azóta már mind a ketten
Együtt élnek a domb mellett,
Hová éjjel lehallatszik
Az erdőnesz, s mi fent zajlik.
Kata fenyvesben dolgozik,
Az állatok körülveszik,
Bújócskáznak a fák körül,
S férje vele együtt örül.
Néha nagyot sóhajt Kata:
„A természet ajándéka,
mit itt látok, s mind csoda,
emberek mesevilága!”
|
[Friss hozzászólások] [243-224] [223-204] [203-184] [183-164] [163-144] [143-124] [123-104] [103-84] [83-64] [63-44] [43-24] [23-4] [3-1]
| |
AJÁNLOM AZ OLDALT
Új bejegyzés
Frissítés
