|
ass Albe rt
Mert nagyon szeretlek
Könnycsepp a szempilládon este:
én vagyok.
És én vagyok az a kíváncsi csillag,
mely rád kacsingat
és rád ragyog.
A csók, a csókod, az is én vagyok.
Végigálmodom az álmodat,
ölelésedben én epedek el,
csak én tudom minden kis titkodat.
A kulcs vagyok,
mely szíved rejtett zárjait kinyitja,
s a nyíl vagyok, amely sivítva
holttá sebzi vágyad madarát.
A dal vagyok, mely belőled zokog
holt mámorok tört ívén át az éjbe:
s én vagyok az a sápadtság, amit
éjfél után, ha bálból jössz haza,
rád lehet a sarki lámpa fénye.
|
Azt hiszem...
... minden ember életében van egy pont, amikor döntenie
kell. Ha rosszul dönt, nincs visszaút. Sokáig azt hittem, hogy
másokat hibáztathatok azért, ami velem történt. A hibáktól azt
mondják, hogy az ember jobbá válik. Ez talán igaz is. De minden hiba
elvesz egy darabot az emberből. A hibákat nem lehet jóvá tenni.
Örökké velünk maradnak, hogy emlékeztessenek a múltra. Egy bocsánat,
vagy egy elnézést jöhet szívből, de ez csupán szó. Azt hisszük, hogy
ha megkapjuk, amire várunk, hogy ne haragudj, minden jobb lesz. De a
szó nem fedi el a sebeket; Minden bocsánat egy újabb halál, amelyet
a léleknek kell átélnie. Megbántottak. Százszor, talán ezerszer is.
De a legjobban az fájt, amikor bocsánatot kértek. Tudtam, hogy
megölik vele a lelkemet. Nem a megbántás fájt, mert azt elfelejti az
ember. Talán hónapok, vagy évek kellenek hozzá, vagy talán csak egy
pillanat, de elfelejti. De a bocsánatkérés már azt jelenti, hogy
ott, abban a pillanatban, amikor kimondta, vagy megtette, amit
mondott, vagy amit tett, őszinte volt. Ott, abban a pillanatban
tényleg úgy gondolta, vagy úgy érezte.
Ha tehetném, én is úgy élném az életem, hogy sose kelljen
megbántanom mást. Mert bár feloldozást nyerhetünk azzal, hogy
megbocsátanak, de azt a halott lélekdarabot már semmi nem
támaszthatja fel. Senki nem érdemli meg, hogy megöljék a lelkét,
hisz anélkül a szíve halott.
 S szív nélkül, hogy éljük túl az életet?
|
... Ezüstfehér kígyóként kúszom fel a földről
lábaidon körbe-körbe, egyre feljebb.
Minden négyzetcentiméteredet meg akarom ismerni.
Mellkasodhoz érve beljebb vágyom:
a lelked kell.
Beléd hatolok, megtalálom.
Rátekergőzöm, körülfonom
és ott maradok ezüstfehér szalagként
örökre veled.
 |
Felemelkedsz...
.... és lépteid nyomán
ezüst pillék szállnak.
Én itt maradtam megint,
az örökös magánynak.
Már a napok is
mint a kések,
jólnevelt magamba tépnek..
Én hiába szólítalak.
Elengedtelek téged.
Már a napok is mint a kések.
pedig jöttél menedéknek.
|
Figyellek csöndben...
Arcom az üvegnek nyomul. Csak figyellek csöndben.
Délutáni napfény csillan meg az ablakon, behatol a szemembe.
Figyellek és te csak játszol önfeledten, boldog vagy.
Boldog, mert figyelnek, boldog, mert éreznek.
Szemembe tükröződik lelked, ha felémfordulsz és rámmosolyogsz.
Én visszamosolygok és megtörik bennem valami. Mélabú?
Talán. Mert az üveg köztünk van...
 |
Ne hidd, hogy mindörökké tart
... mit szépnek adott az ég!
Hogy arcod tündöklő haván
a rózsa mindörökké ég.
A virág sorsa a hervadás, ha jön
az ősz bús alkonya.
Csak ami szívedben szép és
nemes volt,
az nem hervad el soha.
Ne hidd, hogy mindörökké tart
|
Tavasz
Nem tudom a tavasz mit jelent másnak,
Nekem megújulása a világnak.
Ahogyan a fák lombja rügybe fakad szépen,
Ahogy a madár dala suhan az égen.
Kis patakok ébrednek szívet dobogtatva,
Futnak erdőn, mezőn lágyan csobogva.
S virágok százai pompáznak a réten,
Gyerekek játszanak vidáman a téren.
Amott a szárnyát próbálgatja egy pillangó,
Élvezi a tavaszt mily csillogó.
Előbújt a légy, a hangya, a méhecske,
Rövid életüknek ez a kezdete.
Ébred a világ, a tavasz szárnyán szállva,
Ébred a lelkem, még meg-meg állva,
Elmerengve a múlt kegyetlen árnyain,
Friss erőt gyűjtve a tavasz szárnyain.  |
AZ ÁLMOK TOVATŰNTEK
Az álmok tovatűntek. Hát vége
Dobd a leveleimet szemétre!
Felejts el! A függöny, ím legördült.
Mi fontos volt már silánnyá törpült.
Mit neked szántam el nem fogadtad.
Érzéseid, vágyad megtagadtad
gyáván tőlem, mihelyt messze mentem.
Míg ott voltam csak addig kellettem.
Ennyi volt csupán mit adni tudtál?
Néhány ölelésbe beleuntál
Milyen szegényes is az életed!
A csókjaid még velem maradnak
emlékéül pár szép pillanatnak
szeretni nem tudsz, hát Isten veled!
|
SZÓRJ SZÉP SZEMEDBŐL KEDVES SUGARAT
Szórj szép szemedből kedves sugarat,
süssön rám arcod hajnal-ragyogása,
amely az éj hatalmát megalázza,
s juházik tőle zúgó vészharang.
A roskasztó vasak lehullanak,
széttörik a gondok iszonyu lánca,
és jelenléted jótékony varázsa
begyógyítja megsebzett húsomat.
És komor arcom újra felragyog,
reménységgel telik meg újra lelkem,
felderülök és dalra fakadok.
Az élet újra megdobog szivemben,
és kivirulnak bennem a dalok,
soha tarkábban, tündökletesebben. |
Mese arról, ki hogyan szeret
Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar,
hisz szeretik.
Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar,
hiszen szeret.
Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia
kell, éppen mert szeret.
Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia
kell, éppen mert szeretik.
Van, akinek számára a szerelem
határos a gyűlölettel.
Van, akinek számára a szerelem
határos a szeretettel.
De van olyan is, aki a szerelmet összetéveszti
a szeretettel,
s nem érti, hogy mások feleletül a
gyűlölettel tévesztik össze a szerelmet.
Van, aki úgy szeret, mint az országútra
tévedt nyúl,
amely a fénycsóvák csapdájába esett.
Van, aki úgy, mint az oroszlán, amely széttépi
azt, amit szeret.
Van, aki úgy szeret, mint a pilóta a várost,
amelyre bombáit ledobja.
Van, aki úgy, mint a radar, amely a repülők
útját vezeti a levegőben.
Van, aki békésen szeret, mint a kecske, amely hagyja,
hogy megszopja az éhező kisgyerek.
Van, aki vakon, mint a másikat alaktalanságába
nyelő amőba.
Van, aki esztelenül, mint az éjszakai lepke
a lángot.
Van, aki bölcsen, mint a medve a téli álmot.
Van, aki önmagát szereti másban,
s van, aki önmagában azt a másikat,
akivé maga is válik általa.
|
Van úgy az ember,
hogy álmodozni vágyik,
mégsem jut messzebb:
- riasztó úton - csak a valóságig.
Van úgy az ember,
hogy bár szólani vágyik,
mégsem jut messzebb:
- tétova úton - csak a hallgatásig.
Van úgy az ember,
hogy bátorságra vágyik,
mégsem jut messzebb:
- bénító úton - a megalkuvásig.
Van úgy az ember,
őszinteségre vágyik,
mégsem jut messzebb:
- ösvényes úton - csak a hazugságig.
Van úgy az ember,
hogy építeni vágyik,
mégsem jut messzebb:
- vak-sötét úton - csak a rombolásig.
Van úgy az ember,
hogy bár szállani vágyik,
mégsem jut messzebb:
- ingoványon - az elnyelő mocsárig.
Van úgy az ember,
hogy az Összhangra vágyik,
mégsem jut messzebb:
- veszejtő úton - lelke káoszáig...
Bizony, van úgy az ember:
otthagyná gőgös, 'koronás' helyét;
sóváran nézi buksi kutyájának
lélek-gyémántként csillogó szemét:
és sírva simogatja
egy őzgidácska ártatlan fejét:
Ám úgy is van az ember,
haragra, bosszúra készül előre,
de egy kedves hang csendül, -
és szelíd barátság sarjad belőle.
És úgy is van az ember,
hogy balsorsára készül már előre,
de egy tiszta fény villan, -
s búvó remény, öröm sarjad belőle:
Mert úgy is van az ember
- sorsáért bármily balszerencsét átkoz -;
egy kéz, egy mosoly segítő áldást hoz,
és mégis eljut, eljut önmagához,
- kalandos úton - legjobb Önmagához
|
Mosolyogj még ha fáj is,
Könnyed ne lássa senki.
Légy erős,
S add önmagad,
Ne vész el a sötétben ,
Lépj a fényre ..
Viruljon ki arcod..
S légy boldog .. mindörökre.
|
"Olyan furcsák vagyunk mi emberek,
A szemünk sír, az ajkunk nevet.
Azt hisszük másról, hogy boldog talán
S irigykedünk egy-egy szaván.
Azt hisszük, ha a másik szeme ragyog,
Gondolatai tiszták és szabadok,
S nem vesszük, dehogy vesszük észre,
Hogy könnyek égnek csillogó szemében.
Oly furcsák vagyunk mi emberek,
A szemünk sír, az ajkunk nevet.
Hazugság az egész életünk,
Mert akkor is sírunk, amikor nevetünk."
|
A lány szerette a fiú nem!
A lány felnézett rá, a fiú nem!
A lány szerelmet vallott,
a fiú megalázta!
A lány sírt végette, a fiú kinevette!
Csak akkor jött rá mit tett,
amikor a lány sírjára virágot tett!!!
A lány szerette a fiú nem!
A lány felnézett rá, a fiú nem!
A lány szerelmet vallott,
a fiú megalázta!
A lány sírt végette, a fiú kinevette!
Csak akkor jött rá mit tett,
amikor a lány sírjára virágot tett!!!
A lány szerette a fiú nem!
A lány felnézett rá, a fiú nem!
A lány szerelmet vallott,
a fiú megalázta!
A lány sírt végette, a fiú kinevette!
Csak akkor jött rá mit tett,
amikor a lány sírjára virágot tett!!!
|
Merengés
Ha fölnézel az éjszakai égre,
és kiválasztasz ott egy csillagot
elégedjél meg azzal, hogyha érzed,
hogy az a csillag ott: néked ragyog.
Ha letekintesz egy mély tó fenekére,
ahonnan rád a holdfény visszanéz,
elégedjél meg azzal, hogyha érzed,
hogy tó is, hold is, tiéd az egész!
S mert hiten múlik minden valósága,
légy boldog, hogyha csupán hinni tudsz,
elégedjél meg azzal, hogyha érzed
hogy mikor képzelődöl: nem hazudsz.
És értsd a csöndet, értsd a némaságot,
mert minden titok nyelve ez a hang,
mely nem szólal meg, de a szívben hangos
és visszhangot ver mint egy nagy harang.
Ezért, ha rád tekintek, s nem beszélek,
tenéked hidd el, sokat mondhatok,
elégedjél meg azzal, hogyha érted,
hogy rád tekintve miről hallgatok.
|
Én, hogy szeressem őt, mondd
Oly nehéz róla szólnom
Kell, hogy lásd a változást
Ez a néhány hét, érzem, átformált
Csak tudnám bár, hogy miért
Úgy lüktet benn a kérdés:
Túl sok tán ennyi érzés
Férfi ő, miért lenne más?
Annyi férfi volt már énvelem
Ő mindnél többet ér, több bárkinél
Ó, hogy fognám át
Ó, hogy sírnék már
Vágytól szomjas szám súgná nevét
Százszor is, hogy ő is érezze már
Azt, mi rám talált
Várj, csak azt ne hidd, hogy tréfa ez
Mért van így, tőle kérdezd.
Nézz csak rám, ez volnék én.
A lány, ki rég, oly hűvös volt,
Eltűnt, messze jár, vissza sem tér
Vágy, lázas remény szédít és bánt
Ó, hogy rám talált
Lásd, ha ő szólna így rólam
Nézne rám, s hívna lázban
Tán elvesznék, megriadnék
Egy szó, s fejem meghajtanám
Hisz bármit kérhet már
Kívánom őt,
Úgy vágyom őt
Mindig csak őt
|
Lukáts Márta
A gyertya
Egyenesen, szilárdan áll,
Fénylő szemmel fölfelé néz,
Bár légköre olykor ködös,
Sötét s nyomasztóan nehéz.
Ruhája tiszta és fehér,
Nincs rajta semmi szenny, mocsok,
S ha ráfröcskölnek is ilyet,
Simaságáról lecsorog.
Meghittséget, szeretetet
Serceg lágy-szelíden hangja,
Akkor is, ha körülötte
Ezt senki, senki sem tudja.
Önzetlenül ég, melegít,
A sötétnek nincs itt helye,
Hiszen, mint az igaz ember,
Ő is fényre van teremtve.
Olykor küzd az áramlattal,
És titokban sír talán,
Mert néha sűrű cseppekben
Folynak a könnyek oldalán.
Aztán ismét bíztat, hitre
Serkent, szinte megnő lángja,
Hogy rohamosan csökken, fogy,
Sőt csonkig ég, nem is bánja.
Küldetését befejezte:
Ő eltűnt, s csak azért égett,
Hogy a kereső szívébe
Fényt vigyen és melegséget.
Ahogy most nézem a gyertyát,
Amint serkentően lobog,
Vágy ébred bennem, s most én is
Fényleni, égni akarok.
Hinteni a szeretetet
Önzetlenül jónak, rossznak,
Hogy méltó hirdetője legyek
A közénk jött Megváltónak
|
Amikor azt hiszed elfogyott,
S nincs már több erőd.
Amikor azt érzed,
Ez, tovább nem mehet,
Emelt fővel élni nem lehet.
Összetört a bánat,
Ezernyi gond közt, homályban élsz,
feladnád már, nincs tovább.
S mégis, valami itt tart.
Nem tudod miért, nem tudod kiért?
Legyűröd a gondot,
lassan-lassan talpra állsz.
Az életet nem te adtad magadnak,
hát nincs jogod, hogy feladjad.
|
Álom és valóság.
Mikor fekszel, s álom száll szemeidre,
Gondolj rám, hiszen egyszer már megérte,
Hisz álom nélkül az élet mit sem ér,
S itt csak a képzelet, s nem a lét a tét,
Gondolj arra a percre, mikor megláttál,
Gondolj rá, hisz csak erre vártál,
De ez nem igaz, ő ilyet nem ír nekem,
Csak egy buta álom volt, játszott a képzeletem,
Hisz ha ez valóság, igaz lenne,
Álmomba álmot isten biztos nem tenne,
Csak a képzelet, a szív vágyai voltak,
Tettükért csak a bolond szerelmesek lakolnak,
Hisz ha ez valóság, s nem csak álom lenne,
Akkor a legboldogabb ember írna, s mindent megtenne,
Hogy az álom, gyönyörű valóság maradjon,
S szíve a bánattól nehogy kővé fagyjon. |
Ha valaki el akar menni,
Engedd el, ne hagyd őt szenvedni!
Ha más mellett lel boldogságra,
Engedd Őt végtelen útjára!
Mert hiába szereted, ha Ő nem szeret,
Boldogtalanságra ítéled életed.
Mert jogod van hozzá, hogy boldog légy,
De ehhez el kell engedned a kezét!
Lehet, hogy fájni fog az elválás,
De az idő ad majd szívednek gyógyulást.
Szemedből a könnyek lassan felszáradnak,
S talán rád mostmár a megérdemelt boldogság várhat.
Mert nincs többé hazug szó,
Nincs több hamis csók,
Nem kell hinned az üres ígéreteknek,
Nem kell elszenvedned az eltitkolt tetteket.
Lesz majd, aki Téged őszintén szeret,
Akinek Te jelented az életet,
Aki szíve csak érted dobog, s aki azt mondja neked:
Melletted oly boldog vagyok! |
[Friss hozzászólások] [243-224] [223-204] [203-184] [183-164] [163-144] [143-124] [123-104] [103-84] [83-64] [63-44] [43-24] [23-4] [3-1]
| |
AJÁNLOM AZ OLDALT
Új bejegyzés
Frissítés
