|
-Feledni? Talán azt is lehet
Mosoly mögött csendben bújnak a könnyek
Mond még medig?
Becsukom a szemem, ébren álmodom Mosolyod
Újra látom
A világ már sohatöbbé nem lesz
velem
Nem vagy itt velem
Nélküled semmi vagyok
Élettelen
Istenem kérlek emeld le lelkemről
Végtelen terhedet, hogy érezzem
Nem vagyok hiába
s Újra visszatérjek e szép Világba
|
Wass Albert: Nagypénteki sirató
Elmegyünk, elmegyünk, messzi útra megyünk,
messzi út porából köpönyeget veszünk...
Nem egyszáz, nem kétszáz: sokszáz éves nóta.
Így dalolják Magyarhonban talán Mohács óta.
Véreim! Véreim! Országútak népe!
Sokszázéves Nagypénteknek
soha sem lesz vége?
Egyik napon Tamás vagyunk,
másik napon Judás vagyunk,
kakasszónál Péter vagyunk.
Átokverte, szerencsétlen
nagypéntekes nemzet vagyunk.
Golgotáról Golgotára
hurcoljuk a keresztfákat.
mindég kettőt, soh'se hármat.
Egyet felállítunk jobbról,
egyet felállítunk balról,
s amiként a világ halad:
egyszer jobbról, egyszer balról
fölhúzzuk rá a latrokat.
Kurucokat, labancokat,
közülünk a legjobbakat,
mindég csak a legjobbakat.
Majd, ahogy az idő telik,
mint ki dolgát jól végezte:
Nagypéntektől Nagypéntekig
térdelünk a kereszt alatt
húsvéti csodára lesve.
Egyszer a jobbszélső alatt,
másszor a balszélső alatt,
éppen csak hogy a középső,
az igazi, üres marad.
Nincsen is keresztfánk közbül,
nem térdel ott senki, senki.
A mi magyar Nagypéntekünk
évszázadok sora óta
évszázadok sora óta
ezért nem tud Húsvét lenni.
Így lettünk országút népe,
idegen föld csavargója,
pásztortalan jószág-féle.
Tamással hitetlenkedő,
kakasszóra péterkedő,
judáscsókkal kereskedő.
Soha-soha békességgel
Krisztus-Úrban szövetkező.
Te kerülsz föl? Bujdosom én.
Én vagyok fönt? Bujdosol Te.
Egynek közülünk az útja
mindég kivisz idegenbe.
Bizony, jól mondja a nóta,
hogy elmegyünk, el-elmegyünk,
messzi nagy útakra megyünk.
Messzi nagy útak porából
bizony, köpönyeget veszünk.
S ebben a nagy köpönyegben,
sok-sok súlyos köpönyegben
bizony pajtás, mondom Néked:
rendre, rendre mind elveszünk.
 |
Úgy tudlak téged
Nem rejtőhetsz el már előlem,
nem menekülhetsz. Fogva tartlak.
Rab vagy. S megalvadt bánatomban
már csak rabságod vigasztalhat.
S hogy még gonosznak sem kell lennem
ha futni vágysz én futni hagylak.
S mily könnyű szívvel! hisz tudom már
emlékeimből visszakaplak.
Egy mozdulat, egy szó, tekintet....
bennem, köröttem rezgő részek.
De ha akarom, belőlük
fölépíthetem az egészet.
Téged. S köréd a szobát, házat,
az utcát is a béna fákkal.
S a napszakot....Így kaplak vissza
tested köré varázsolt tájjal.
 |
Wass Albert: Nagypénteki sirató
Elmegyünk, elmegyünk, messzi útra megyünk,
messzi út porából köpönyeget veszünk...
Nem egyszáz, nem kétszáz: sokszáz éves nóta.
Így dalolják Magyarhonban talán Mohács óta.
Véreim! Véreim! Országútak népe!
Sokszázéves Nagypénteknek
soha sem lesz vége?
Egyik napon Tamás vagyunk,
másik napon Judás vagyunk,
kakasszónál Péter vagyunk.
Átokverte, szerencsétlen
nagypéntekes nemzet vagyunk.
Golgotáról Golgotára
hurcoljuk a keresztfákat.
mindég kettőt, soh'se hármat.
Egyet felállítunk jobbról,
egyet felállítunk balról,
s amiként a világ halad:
egyszer jobbról, egyszer balról
fölhúzzuk rá a latrokat.
Kurucokat, labancokat,
közülünk a legjobbakat,
mindég csak a legjobbakat.
Majd, ahogy az idő telik,
mint ki dolgát jól végezte:
Nagypéntektől Nagypéntekig
térdelünk a kereszt alatt
húsvéti csodára lesve.
Egyszer a jobbszélső alatt,
másszor a balszélső alatt,
éppen csak hogy a középső,
az igazi, üres marad.
Nincsen is keresztfánk közbül,
nem térdel ott senki, senki.
A mi magyar Nagypéntekünk
évszázadok sora óta
évszázadok sora óta
ezért nem tud Húsvét lenni.
Így lettünk országút népe,
idegen föld csavargója,
pásztortalan jószág-féle.
Tamással hitetlenkedő,
kakasszóra péterkedő,
judáscsókkal kereskedő.
Soha-soha békességgel
Krisztus-Úrban szövetkező.
Te kerülsz föl? Bujdosom én.
Én vagyok fönt? Bujdosol Te.
Egynek közülünk az útja
mindég kivisz idegenbe.
Bizony, jól mondja a nóta,
hogy elmegyünk, el-elmegyünk,
messzi nagy útakra megyünk.
Messzi nagy útak porából
bizony, köpönyeget veszünk.
S ebben a nagy köpönyegben,
sok-sok súlyos köpönyegben
bizony pajtás, mondom Néked:
rendre, rendre mind elveszünk.
 |
Bartal Klári: A Megváltó és a nép
Mártíromságtól fénylik orcád,
Vagyonod csak az égi ország,
De köntösödre sorsot vetnek
És ácsolják már a kereszted.
Irigylik hited és az álmod
S hogy ígértél egy más világot.
Nem vágynak ők az égi szóra,
Igényük sincs a szépre, jóra,
S mert mertél náluk különb lenni,
Ezt nem képesek elfeledni.
Szemedben fájón ég a bánat,
S míg hirdeted, hogy van bocsánat,
Előtted készek ölre menni,
A Júdás-pénzen összeveszni
S hogy halálodat látva látják,
Hát mindezt bőszen letagadják.
Gyűlölni tudnak, nem szeretni
(Nem változik itt soha semmi).
S Te lenézel a keresztfáról
És véded őket minden vádtól.
 |
|
Ott áll íme az Asszony
két keze nyújtva
az ég felé nyitott tenyerek
szelíd gerlepár
a bölcsővé hajlított karok
nem fáradnak várni
hány éve már?
mindjárt fölnéz a gyermek
a pribékek összeszokottan
veszik le a testet
fejsze fogó a szögek
maguktól kiesnek
a tépett sebek már alig
rozsdavér-könnyesek
a lehulló kar kősúlya
a kisded ökölszorítása
|
Reviczky Gyula :Husvét
Fakadnak már a virágok,
Kiderül az ég,
És a föld most készül ülni
Drága ünnepét.
Szíveinkben, mint a földön,
Ma öröm legyen,
Feltámast az isten-ember
Győzedelmesen!
Aki tudja, mint töré fel
Sírját a dicső;
Aki látja, hogy a földön
Minden újra nő:
Gondoljon feltámadásra,
Mely örök leszen…
Feltámadt az iste-ember
Győzedelmesen
|
"A nõ akkor szép igazán, ha boldog, és akkor boldog, ha érzi, hogy szeretik."
/Rippl-Rónai József/ |
Érzed? Jön a tavasz,
a fák alá
már tarka-fátylú verőfényt havaz.
A messzeségből hírnök érkezett:
madár lebeg a rónaság felett
s fény szállt a holt avarra: Hóvirág.
Ugye testvér,
csábítanak most halk melódiák,
ezer kis visszatérő róna dal,
S ugye neked is tarka a világ,
s az álmaid megannyi könnyű lepkék:
már nemsokára zöldül a levél,
és visszaszáll a tavasz és a fecskék,
és a fecskékkel ő is visszatér...
Ha jönne már...
úgye testvér, megálmodod mi lenne?...
S egy kis meleg
belopódzik halkan a szívedbe...
|
László - Boldogság-dal
Eljön a napja meglásd, tán észre sem veszed,
csak sokkal szebben süt rád, csak mindenki szeret.
Nem tudod mitől van, egyszer csak énekelsz,
s nevetsz mert a dallam arról szól, hogy szeretsz.
Sétafikálsz az utcán, s mindig jön egy barát,
és ha a kedved fogytán, ő énekel tovább.
Szomorú vagy, magad vagy, és úgy érzed, dől a ház,
egyszer csak kopogtatnak, s ott áll, akire vársz.
A boldogság egy hajszál, egy szó, egy mozdulat,
Csak mozdulj meg, csak szólj már, csak el ne hagyd magad
|
Fa vagyok
Fa vagyok, várok az ébredésre,
ág vagyok, várok zöld levélre,
rügy vagyok, várok tavaszi napra,
virág vagyok, várok születő magra,
termés vagyok, várok téli álomra,
föld vagyok, várok hűs harmatra,
élet vagyok, élek, s mindig várok,
álmaimban ifjú fává válok..
 |
 Szabó Lőrinc - Szél hozott, szél visz el
Köd előttem, köd mögöttem,
isten tudja honnan jöttem,
szél hozott, szél visz el,
minek kérdjem: mért visz el?
Sose néztem, merre jártam,
a felhőknek kiabáltam,
erdő jött: jaj, be szép!
megcibáltam üstökét.
Jött az erdő: nekivágtam,
a bozótban őzet láttam,
kergettem, ott maradt,
cirógattam, elszaladt.
Ha elszaladt, hadd szaladjon,
csak szeretőm megmaradjon,
szeretőm: a titok,
ő se tudja, ki vagyok.
Isten tudja, honnan jöttem,
köd előttem, köd mögöttem,
szél hozott, szél visz el,
bolond kérdi, mért visz el?
|
Ha szerelemmé válna:
Tán elégetné azt, akit szeret.
Ha hatalommá válna:
Birodalmakat hódítana meg.
Ha kapzsisággá válna:
Marokkal aratná az aranyat.
Ha őrületté válna:
Dühöngene, míg maga megszakad.
Ha irgalommá válna:
Az volna, aki mindenkin segít.
Ha áhítattá válna:
Felszárnyalna az örök Istenig.
De egyikké se válik.
Marad nyugalmas, fénylő látomás,
Egy érctükörbe zárt világdarab:
Művészet, - semmi más.
  |
Mivel ajkamhoz ért
Mivel ajkamhoz ért színültig teli kelyhed,
és sápadt homlokom kezedben nyughatott,
mivel beszívtam és nem egyszer drága lelked
leheletét, e mélyhomályú illatot,
mivel titokzatos szíved nekem kitárult,
s olykor megadatott beszédét hallanom,
mivel ott zokogott, mivel mosolyra lágyult
szemed szemem előtt és ajkad ajkamon,
mivelhogy sugarát üdvözült főmre szórta
örökké fátyolos világú csillagod,
és nyaradból lehullt egy gyenge szirmú rózsa,
amelyet életem árja elringatott,
most azt mondhatom az időnek, míg tovább száll:
- Vágtass, ha jól esik! Az én időm örök!
Vidd hervadt csokrodat magaddal: szebb virágszál
nyílik lelkemben, azt soha le nem töröd!
Nem dönthetik fel a friss vízzel teli korsót
Vad szárnycsapásaid. Miden hamud kevés:
Lelkemnek lobogó máglyáját ki nem oltod!
Szerelmes szívemen nem győz a feledés!
Mivel ajkamhoz ért
Mivel ajkamhoz ért színültig teli kelyhed,
és sápadt homlokom kezedben nyughatott,
mivel beszívtam és nem egyszer drága lelked
leheletét, e mélyhomályú illatot,
mivel titokzatos szíved nekem kitárult,
s olykor megadatott beszédét hallanom,
mivel ott zokogott, mivel mosolyra lágyult
szemed szemem előtt és ajkad ajkamon,
mivelhogy sugarát üdvözült főmre szórta
örökké fátyolos világú csillagod,
és nyaradból lehullt egy gyenge szirmú rózsa,
amelyet életem árja elringatott,
most azt mondhatom az időnek, míg tovább száll:
- Vágtass, ha jól esik! Az én időm örök!
Vidd hervadt csokrodat magaddal: szebb virágszál
nyílik lelkemben, azt soha le nem töröd!
Nem dönthetik fel a friss vízzel teli korsót
Vad szárnycsapásaid. Miden hamud kevés:
Lelkemnek lobogó máglyáját ki nem oltod!
Szerelmes szívemen nem győz a feledés!
Mivel ajkamhoz ért
Mivel ajkamhoz ért színültig teli kelyhed,
és sápadt homlokom kezedben nyughatott,
mivel beszívtam és nem egyszer drága lelked
leheletét, e mélyhomályú illatot,
mivel titokzatos szíved nekem kitárult,
s olykor megadatott beszédét hallanom,
mivel ott zokogott, mivel mosolyra lágyult
szemed szemem előtt és ajkad ajkamon,
mivelhogy sugarát üdvözült főmre szórta
örökké fátyolos világú csillagod,
és nyaradból lehullt egy gyenge szirmú rózsa,
amelyet életem árja elringatott,
most azt mondhatom az időnek, míg tovább száll:
- Vágtass, ha jól esik! Az én időm örök!
Vidd hervadt csokrodat magaddal: szebb virágszál
nyílik lelkemben, azt soha le nem töröd!
Nem dönthetik fel a friss vízzel teli korsót
Vad szárnycsapásaid. Miden hamud kevés:
Lelkemnek lobogó máglyáját ki nem oltod!
Szerelmes szívemen nem győz a feledés!
 |
Csend van,melyet megtörni vétek...
... ilyenkor előjönnek az emlékek.
Fájón táncolják a szívet körül,
s mardossák a lelket kegyetlenül.
Én mint emlék, vajon eszébe jutok-e valakinek?
Küld-e emlékem könnyet két szemébe?
S halk suttogásom jut-e még eszébe?
Mert számomra,ami történt, el nem felejthető.
Nekem ő volt a fontos, az első.
S míg együtt voltunk,boldogság ölelt át bennünet.
De most csend, van melyet megtörni vétek.
|
|
 |  |
Mikor egy este otthon egyedül talál, az ablakon kinézel, de semmit se látsz,
Mondd gondolsz-e rám?
Mikor a napok léggömbjéből az idő elszivárog és elfelejtett szavak után nem fordulsz már vissza,
Mondd gondolsz-e rám?
megteszel mindent, úgy csinálsz, mintha élnél, órádra nem nézel, elrohansz, mielőtt sírásra görbülne a szád,
Mondd gondolsz-e rám?
Mit elvettél magadtól nem kapod ajándékba vissza, imád az égbe, hallgatásod a földre száll,
Mondd, gondolsz-e rám?
S mikor tavasszal nyílnak az erdei virágok, magadat a tükörben olyan öregnek látod,
Mondd, gondolsz-e rám?
Tested áruként a holnapnak kínálod, és napról-napra árulod el titkaid másnak,
Mondd gondolsz-e rám?
Mikor szerelmes kutyák vonyítanak az éjben, te egyedül gyötrődsz fészkedben,
Mondd, gondolsz-e rám?
Pedig várod, hogy az élet újra Rád találjon, de legbelsőbb titkaid nem érti új barátod,
Mondd gondolsz-e rám?
Egyszer majd, tudod, szép lesz újra minden, nem lesz hiba a dalban, nem lesz hiba a versben,
igaz lesz minden szó, a csókok szívhez érnek, s a madarak messzi délről lassan hazatérnek.
S én várni fogok, mert várni kell arra, aki nem jön el...
Fáradt éjszakában tudod álmatlan a csend, de hajnalban a derengés még reményt üzen,
éhes madár a reggel, az emlék megpihen, akit az éjjel vártam, nem jön ma sem el..
 |
A rózsa csügged, fejét búsan lógatja,
Sápadt szirmait, egyre csak hullajtja.
Táplálják az igaz szeretetet a könnyek,
S eme édes könnyek, még sokat érhetnek!
Nagy és szép a szíved, sok benne a homok,
De valahol magam is benne vagyok,
Igaz, csak mint idegen, öreg vándor,
Kinek szakadt ruháján ül, a fájdalom por.
Még vágyom a színpompás világba ki,
Hidd, még kívánom, hogy szeressen valaki!
Megtanultam, hisz volt időm elég,
A legkedvesebb érzés is megég.
Hogy a tengernél több egy kissziget,
Hol a békénk angyala kedvesen integet.
De mit nekem bőség, csillogás, fényár,
Mely mellett csak bánat és fájdalom vár!
Az egész világnál drágább az nekem,
Ki önzetlenül tud szeretni engem!
Ám szemed fényessége ne harmatozzon,
Értem egy csepp könnyet ne hullajtson.
Csak párja vonzza a hű madarat,
Mert tudja, hozzá bátran odabújhat.
 |
Reszkető
Reszket a levél
És reszket a szív
Érezni készül ahogy nem érzett még
Tudja, nem lesz kétség, nem lesz mi fáj
Ez egy másik dal lesz
Egy másik tánc
Reszket a boldog
És reszket a kéz
Fogják egymást ahogy nem fogtak még
Féltőn őrzik a jövőt, már sejtik a szót
Ez egy másik tenyér
Egy másik csók
Reszket a lelkünk
Reszket a szem
Nézi a csodát, mit eddig nem látott sosem
Észleli az utat, semmitől nem fél
Ez egy másik álom
Egy másik tér
Egy másik te
És egy másik én.
 |
Valaki azt mondta egyszer:
Ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát.
Dolgozz úgy, mintha nem lenne szükséged a pénzre!
Szeress úgy, mintha sosem bántottak volna meg!
Táncolj úgy, mintha senki sem figyelne!
Énekelj úgy, mintha senki sem fülelne!
Élj úgy, mintha a Mennyország a Földön lenne!
 |
Ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát.
Dolgozz úgy, mintha nem lenne szükséged a pénzre!
Szeress úgy, mintha sosem bántottak volna meg!
Táncolj úgy, mintha senki sem figyelne!
Énekelj úgy, mintha senki sem fülelne!
Élj úgy, mintha a Mennyország a Földön lenne!
 |
[Friss hozzászólások] [243-224] [223-204] [203-184] [183-164] [163-144] [143-124] [123-104] [103-84] [83-64] [63-44] [43-24] [23-4] [3-1]
| |
AJÁNLOM AZ OLDALT
Új bejegyzés
Frissítés
