Hozzám nőttél észrevétlenül,

Beépültél húsomba, vérembe,
Itt élsz velem legbelül,
Tested lenyomata beégett testembe.

Szemeid néznek vissza tükrömből,
Mosolyod lebeg az éjszakában,
Ajkad mesél vágyról, szerelemről,
Ismertelek már egy más világban.

A szeretetnek vagy örök szelencéje,
Flastrom az összes sebemre,
Az odaadás forró, édes kemencéje,
Nyugtató csók a lelkemre.

Nem tudunk semmit a jövőről,
Csak tobzódunk önfeledten a mában,
Pillanatokat lopunk az időből,
S a végtelent leljük egymás karjában...

Nagyon örulök, hogy rátaláltam. Lelkemnek jo volt hallgatni, a többi verset is olvastam. KÖSZI. Tovabbi sok sikert. "adni kell, hogy kapj "

                                                                                    Manyó

Van úgy, hogy valakit szeretünk.....

Van úgy, hogy valakit szeretünk.....



Van úgy, hogy valakit szeretünk,de egymásé soha nem lehetünk, mert amit az egyik mindennap kimond, a másik nem érzi viszont.

Nehéz elhinni, hogy aki valaha mosolyt csalt az arcomra, most könnyeket csal a szemembe.

Sokszor egy perc dönti el életünk sorsát, egyetlen szón múlik bánat vagy boldogság. El ne mulaszd a percet, melyet egy ki nem mondott szó, semmivé tehet.

Sír a szívem és sírok én is, mert hiányod minden perce mardos, hasogat és fáj ha nem vagy velem, de mégis boldog vagyok, mert tudom, hogy vagy nekem.

Vicces, hogy valaki mennyire össze tudja törni a szívedet, de te ennek ellenére, még mindig szereted azokkal az apró darabokkal.

Megpróbálni elfelejteni valakit, akit szeretsz, olyan mintha megpróbálnál emlékezni valakire, akit soha sem ismertél.

Legnehezebb dolog a szerelemben, hogyha ki kell szeretned valakiből.

Lehetséges, hogy ma egy csalódás miatt levert vagy, elönt a szomorúság, halálra gondolsz. Ilyenkor tél van, de készülj a tavaszra.

A boldogság az, amikor sokat kapunk, a fájdalom az, amikor ez mind elveszik. Én nem akarok boldog lenni többé, mert az egyszer nagyon fog fájni.

A szív szeret, az ész tudja, nem lehet. Így ketten örök ellenfelek Az ész már lemond, a szív még remél, ám hiába az okos, az érző szív ezerszer többet ér.

Nem háborgok, pedig háborúk dúltak fel a lelkemben, nem lázadok, de egy világ dőlt össze bennem.

Sötét van itt és magány, szívem vérzik és nagyon fáj. De nem szólok semmit, csak titkolom, hogy a szerelem nekem milyen nagy fájdalom.

Én féltem ő félt, de sajnos ez nem elég. Én szeretem, ő szeret, de a szerelmünk nem lehet teljes. Megakadályoz minket egy erő, melynek neve: szülő. Mely erősebb a fájdalomnál s mely erősebb minden külső erőnél.

Figyelj rám egy kicsit

s ne bújj előlem el,

ilyenkor önmagad

elől is rejtezel.

Vedd észre, hogy: vagyok.

Vedd észre s adj jelet.

Beszélj - vagy legalább

rebbenjen a szemed.





Érezd meg, hogy nekünk

nem nyugtató a csönd,

fölgyűlik, mint a sár,

s mindkettőnket elönt.





Közöld magaddal is,

mitől engem kimélsz,

szólalj meg akkor is,

ha ellenem beszélsz,

ne bújj előlem el,

figyelj rám egy kicsit,

mondj, súgj, ints vagy jelezz

valamit, valakit.

Láttad már...?

Láttad már az éj színét?
A fehéren izzó szenvedélyt?
A fény, hogy szövi az éjszakát
Kócolt haján át meg át?

Láttad már az éj színét?
A kéken suttogó, hűs zenét?
A dallamot, ahogy a csenden át
Fűszerezi halk szavát?

Láttad már az éj színét?
A bársony ajkú feketét?
Ahogy testeden és arcodon
Íze remegve átoson...

Láttad már az éj színét?
Vörösen, hogy tépi szét
Az égig-erő vágyakat
Ha felröpít és elragad?

Láttad már az éj színét?
Szürkén ahogy soha még?
Megérint és ritmusát
Égő tűzzel adja át...

Láttad már az éj színét?
A színtelenül színesét?
Körbefog és átölel...
Sohasem felejted el!

Ha én irnám sorsod könyvét,szived,lelked vágyát,életed örömét,oly széppé irnám mint egy tündéri álom,a legboldogabb Te lennél ezen a világon!